Nekem kijutott a jóból. Vicc nélkül mondom. Tegnap ebédelni voltunk a családdal, a család egy részével, egy hajón és gondoltam ennek kontójára írom a mai blog bejegyzésem. Aki ismeri a családom, az tudja, hogy nem vagyunk mintapéldányok. Igen is vannak problémák, nem is kicsik. Bennfentesek csak Adams family néven emlegetnek minket. :D Rövidke életem során sok nehézséggel kellett szembenéznünk.

Most mégis ott ültünk a hajón. Néha kicsit szótlanul, néha kicsit tétován, de ott voltunk. El nem tudom mondani mennyire hálás vagyok a családomért.

Eddig mindenben az égvilágon mindenben támogattak/támogatnak és megértettek és megértenek. Pedig nem vagyok egy könnyű gyerek. Egyik-pillanatról a másikra nyakamba veszem a világot. Ők persze halálra aggódják magukat, de egy percig sem beszélnének le. Említettem, hogy volt szerencsém lovagolni, már jó néhányszor külföldön is éltem és egyben mindig biztos voltam. Nekem van hova hazamennem, még törött bokával is (amikor ráesett a ló:D ). Azt nem mondom, hogy mindig örültek nekem, de olyan nálunk sose hangzott el, hogy ide többet vissza nem. A szüleim és a testvérem, nagymama, nagybátyók, nagynénik, unokatesók olyan szolid talajt biztosítanak nekem, amiből lehet nőni és nyújtózni a nap felé.

Itt újra egy kedves buddhistát idéznék:

"Ha szeretsz valakit, adj neki szárnyakat, hogy szárnyalhasson; gyökereket, hogy visszatérjen, és okot, hogy maradjon." /Dalai Láma/

Ezt kívánom mindenkinek!