Mindannyian tudjuk milyen nehéz elengedni dolgokat. Még akkor is, ha tudjuk, hogy azok már nem szolgálnak minket. Nem is értem, de lehet nem is kell. Most az elengedésről szeretnék írni egy rövid kis történetet.

Anita írt. Megkérdezte, hogy van-e kedvem felmenni a Gellért-hegyre. „Anita, este 10-ig dolgozok, az már kicsit késő és egyébként is fáradt vagyok.” válaszoltam. „Egyébként is mit akarsz te ott?” kérdeztem. „Arra gondoltam, hogy kérhetnénk az univerzumot, hogy segítsen nekünk elengedni azokat a dolgokat, amikre már nincs szükségünk.” Úristen – gondoltam magamban – erre most nagyon szükségem van! „Jól van Anita, menjünk!”.

Bementem dolgozni a hostelbe 4-től és vártam, hogy eljöjjön a műszakom vége. A hostelben egy szuper beszélgetésbe keveredtem két különleges vendégünkkel. Az eső esett kint, mi pedig bent megvitattuk a világ dolgait. Nagyon elememben voltam. Szóba jöttek sámánok, társadalmi kérdések, zene, tánc és sok sok nevetés. Megkérdeztem őket, hogy csatlakoznának-e hozzánk. Persze, de esik az eső. Nem gond, addig el fog állni. Jósoltam meg. Eljött az idő. Anita megérkezett és az eső elállt. Elindultunk és jó hangulatban meg is érkeztünk a Gellért-hegyre. Készítettünk néhány fényképet és csodáltuk a várost.

Anita félrehúzott, megfogta a kezem és elkezdte az imát. Anita gyönyörű volt és a szavai tiszták és őszinték. Mindketten sok felesleges terhet cipelünk és készek voltunk ezt ott, abban a pillanatban útjára engedni. Ő beszélt, én pedig hallgattam és tudtam, hogy a kérés mindig meghallgattatik. Minden könnyebbnek tűnt és a szavak enyhítést adtak. Még álltunk kicsit és néztünk egymásra. A város alattunk pompázott, mi pedig tudtuk, hogy jó helyen vagyunk.

Örülök, hogy felmentünk és különlegessé tettünk egy mindennapi estét.

Köszönöm Anita!