Hosszú idő után újra írok.

Egy hónap szuper intenzív tanulás. Egyszerűen el sem hiszem, hogy vége.

Fantasztikus érzés, hogy olyan sok év után visszaültem az iskolapadba és kihívás elé állítottam magam.

Az egy hónap alatt 4 beadandót kellett megírni és 8 órát megtartani. Az elmúlt időszak tényleg csak a tanulásról szólt. A második hét elején sírva indultam iskolába, mert meg voltam róla győződve, hogy én nem vagyok odavaló és én ezt nem tudom végigcsinálni.

Ezeken a nehéz időszakokon mindig ott voltak mellettem az osztálytársaim, a tanáraim és a családom.

Az egyik ilyen alkalommal megkérdezte tőlem az egyik társam, hogy hogyan is vagyok mostanság. Elmondtam neki micsoda hülyeségek járnak a fejemben. Meséltem neki, hogy úgy érzem nem vagyok elég jó és meg fogok bukni. Erre ő kérdőn rám nézett és megkérdezte tőlem, hogy mondanék-e neki valaha is ilyet. Én meghökkenve mondtam, hogy persze hogy nem, sőt inkább bátorítanálak, hogy ne add fel, mert tudom, hogy képes vagy rá! Majd megkérdezte, hogy akkor miért mondom ezt annak az embernek, akivel minden időm együtt töltöm és akit a legjobban kéne szeretnem… Na, ott leesett a tantusz. Miért is játszom én ezt magammal? Tanulok, megteszek mindent és ha az nem elég, akkor csupán annyi a teendő, hogy megteszek még többet, de annak semmi értelme, hogy lehúzom magam. Ez egy nagyon fontos beszélgetés volt és egy nehéz időszakon segített át.

Szóval megcsináltam. Jövő héten pedig jöhetnek az újabb kihívások….. :)

A képen én vagyok látható az utolsó órám után, amikor is már felszabadultan bohóckodok a tábla előtt.